A zenekar története 10 percben...

Történt egyszer, hogy José, a bolíviai munkanélküli ornitológus végtelen műgonddal vizsgálgatta cipőjének leválófélben lévő talpát egy elhagyatott vasutállomáson a perui határ közelében. Mondhatnánk, hogy a vonatot várta, de ezzel még saját magát sem áltatta: csak ült a gazzal sarjadzott peronon és az járt a fejében, hogy baromira szeretne egy másik cipőt. Lehet új is, ha muszáj. Á, inkább jobb lesz nem gondolni semmire. Ah. Hosszú órák után először nézett körül. Egy árva fa nem volt sehol, pedig a megszokás nagy úr. Komótosan felállt és odaballagott az állomásépület melletti rozsdás elektromos kapcsolószekrényhez. Magasfeszültség. Hülyeség. Ember nem járt erre legalább három éve. A ráncok kisimultak a szeme körül, miközben elengedte magát. Nincs már ebben szufla...
Tévedett. Még volt.

Ugyanebben a pillanatban Budapesten több tiszteletre méltó férfiút is elkezdte feszíteni az a sokéves felgyülemlett belső zenei és irodalmi nyomás, ami többnyire menthetetlenül zenekaralapításba kerget minden hasonló cipőben járó érző emberi lényt. Persze, a forgatókönyv unalmas és sablonos. "Tudsz te még gitározni?" -kérdi egy csütörtök éjszaka egyikük. "Hát. No és, Te zongorázni?" A kérdés és a válasz között fél doboz cigaretta és fejenként egy korsó sör telt el. "Ahhoz basszus is kell" -mondta a harmadik, szintén hosszú szünet után. A többiek felvont szemöldökkel és jelentőségteljesen ránéztek. Bólintott. A többiek is. "Meg dobos." -állapították meg bölcsen. "Ja. Menjünk lassan." Fizettek és kifelé egyikük megbotlott. "Lejött a cipőm talpa. Francba." Elindultak a metróállomás felé. A cipőtalp idétlenül klaffogott az éjszakai járdán. Abban a pillanatban észre sem vették, de megszületett a Drágám, Tévedtem! zenekar. Van reinkarnáció!

Legközelebb már négyen ültek ugyanott. Miszli, a basszusgitáros. Cola,a dobos. Tamás a zongorista, aki nem szintetizátoros. Hanem zongorista. Na. András a gitáros és énekes. Néha odaült közéjük Erika, a néhavokálos. Gyakran eljött még TT, a road. Született közben sok olyan dal, aminek mindannyian örültek. Naná, hiszen ez volt a cél. Ennek aztán külön örvendeztek. Ó, csupa boldogság az élet, tejszínhabos rózsaszín vaníliapuding! De oppsz! Cola egyszer csak nem ült ott, de az üres helyet hamarosan Zsolti foglalta el. Na, akkor néhány dolgot eldöntötték, másokra ráéreztek, van amit már tudtak és jó néhány dolgot ellestek a felhők között kergetőző istenektől. Minden klassz. Halleluja. Szépen fejlődnek, mert az újszülöttnek ez a dolga. Bringázni meg sohase tanulnak meg, de azért szeretik a kínai kaját…

A láma állítólag tud fütyülni, de most esze ágába sem jutott. Nehogy idegyűljenek a többiek! Birkaszemeivel szuggerálta a zsákmányt és már előre csorgott a nyála. Óvatosan, aprókat koppantott patáival a gazzal magasan sarjadzott peronon. Ösztönei azt üvöltötték belül, hogy szaladjon el, vágtasson, jó messzire. A kíváncsiság azonban csak rakta-rakta egymás után a reszkető patákat a kiszemelt csemege felé. Szinte már szájában érezte a fennséges ízt, az ízlelőbimbókon végigfutó magasfrekvenciás remegést. Nagyon finom lehet, bár nem kóstolta még. Lassan odaért. Félelmével mit sem törődve teljes pofával ráharapott. Pfuj! Felvetette a fejét és megpillantotta a távolban legelésző csordát. Boldogan rohant közéjük. A peronon meg nyálasan fonnyadozott tovább egy félig levált talpú elhagyott cipő...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.